• header.jpg
  • header2.jpg
  • header4.jpg

Mottó

"Kérlek, ne vigyél el semmit, csak a fotóidat, ne hagyj itt semmit, csak a lábnyomodat, ne ölj meg semmit, csak az idődet!"

Könyv

Belépés

Egy hosszú nap…

 

alt

Egyfajta kényszerszabadság következik, na nem horgászat, nem mindig az van amit szeretne az ember, hanem ahogy alakul, az élet ilyen, „spontanitás”-ban király, meg minden másban is…

Gyönyörű kristálytiszta rendelők, egy hely, ahol mindenki csendben van, nem igazán panaszkodik senki, nem kell, mindenki vár a sorára, mindenütt sugárveszélyre felhívó feliratok, kicsit ijedten álldogálok, még sosem jártam ilyen helyen, kezemben a beutaló papírral.

Szőke nővér rohan oda hozzám, hogy majd segít, rendkívül kedves, jól esik. Hosszan magyarázza, mi fog velem történni, valamint kikérdez, jó részletesen. Válaszolok, olyan, mint egy ügyfélfogadás, de most én vagyok az ügyfél.

Szólítanak, majd elkezdődik, amit nem akartam és nem vártam, mindegy jobb, ha hagyom magam kivizsgálni, már mindegy, megkapom,  amit kell, be a karomba, aztán lehet várni a rosszul létet, sűrűn kérdezgetnek aggódva, közben olvassák a műszert. Jó poén, most én is sugárzom, nem az örömtől, hanem ami bennem van, egy napig nem mehetek kisbaba közelébe, annyira sugár, a sugár… Na, hiszen az én gyerekeim már megnőttek, csak átkarolhatom tán a fiaim…

Első kör megvolt, rosszul lét nem lett, bár kegyetlen rosszul vagyok, de mindegy, azt mondják most kötelező meginni egy tejet, meg valami kiflit, mert kell… Legyen, bár nem is vagyok éhes, de eszem azt mondták. Jönnek egymás után a betegek, leülünk egy külön szobában, idős nénik, bácsik. Aranyosak, beszélgetünk, a néni az unokáiról beszél és dicséri őket, nagyon büszke, közben egy szakápoló jön, hangosan beszélnek a rendelőben, mint kiderült már egy melle sincs a néninek, kivágták, nem volt más megoldás. Teljes mellamputáció, de él és neveli az unokáit és nevet…

alt

Újra odaül és beszél az unokáiról, mint mondja, semmi más nem érdekli, elgondolkodtatóan igaza van. Tehát megkapott valamit, amire nincs gyógymód, de nem érdekli, csak az unokái. Megfosztották már mindenétől, de akkor is feláll és mosolyog és nem panaszkodik. Az élet tényleg szép, el kell hinnem én meg csak egy műszeres vizsgálatra várok és izgulok az eredményért? Még csak most céloztam meg 47. évemet és én panaszkodnék és izgulnék, hát nem kell…

Beszólítanak, lefekszem és hagyom, hogy a műszer átvilágítson szívemen, de már nem izgulok, mert másoknak sokkal több bajuk van és mégis csak adni akarnak, mert nem persely az élet, hogy mérjük, melyikbe ki mennyit adott bele, és áll-e az egyensúly…

Talán tényleg Apámnak volt igaz, rég nem él már, de egész életében adott mindenkinek és sosem kért… Pedig verte az élet kegyetlenül és kíméletlenül, megjárta a poklok poklát is, de nem változott sosem és nem tört meg. Nekem is így kellene élnem, de nem tudom adtam-e valaha valamit valakinek is, tudást, érzést, örömet, bánatot én nem tudhatom. Ezt majd mások mondják, amikor nem vagyok jelen. Beszélnek róla, olvasnak róla, vagy nem…

 

A vizsgálatnak vége, megkapom a papírt, tele színes fotókkal, de csak bedobom a hátizsákba, ott a helye. Irány haza és aztán horgászni, bár nem is az a cél csak ez a sok feszültég tűnjön már el, minél hamarabb, majd szétrobban a mellkasom.  Horgászom, végre, egy fiatalember jön oda, hozzám roppant udvariasan bemutatkozik, mint mondja, ismer a facebookról… Váltunk pár szót, emlékszem tanácsot kért és én adtam neki, horgászathoz, biztos bevált akkor, amit mondtam.  Lassan elmúlik, ez a hideg érzés belül, még fotózom a naplementét és én is indulok haza, a narancssárga koronggal együtt tűnök el…

alt