• header.jpg
  • header2.jpg
  • header4.jpg

Mottó

"Kérlek, ne vigyél el semmit, csak a fotóidat, ne hagyj itt semmit, csak a lábnyomodat, ne ölj meg semmit, csak az idődet!"

Könyv

Belépés

Kezdődik az élet taposómalma...

 

alt

Akkor hát, most írok, valahogy úgy érzem, még épp most kell, mert még szabadságon vagyok és nem zuhannak rám a munkahelyi  gondok, mert azok általában gyűlni szoktak csak, elmúlni nem. Tulajdonképpen sosem múlik el semmi, csak elodázódik, tartalékba teszi az élet ritmusa, tehát az élet megy tovább, a maga által vájt kerékvágásban.

Szóval pár nap és vége a pihenésnek, azt hiszem tényleg feltöltődtem és tényleg kipihent vagyok. Évek óta nem történt velem, ilyen, na nem azt jelenti, hogy nem voltam kirándulni, hanem hogy mennyire töltődött fel az a láthatatlan akkumulátor.

Akkor hát még egy hétfői peca, ami belefér, még valami adminisztrációs rohangálás a gyerekkel, másnap. Ezek után kezdődik a taposómalom, ablak nyílik, ügyfelek jönnek, számolatlanul.

alt

Természetesen mindenki ideges lesz, mindenkinek tegnapra kell az ügyet intézni és mindenki elégedetlen lesz. Nem baj ez a munkám és akkor nyíljon az ablak, akárcsak a többi.

alt

A szeptember az nehéz lesz, nagyon nehéz, hisz a nagyobbik fiú kollégistaként folytatja életpályáját egy középiskolában, hétfőn eltűnik és csak pénteken lesz nagyfiam? Egy apának ez nem teljesen elviselhető, bár eddig nem gondoltam rá, legyintettem, még soká lesz… Nem lesz soká, már itt is van, venni kell, az előírt dolgokat be kell szerezni  és igen elmondható elkezdődött…

Jó ez az Earl Grey tea, bár kánikula van, akkor is ez adja az erőt a frissességet, nem egy energia ital, nem, természetesen igazi felfrissülni. Míg írok Yiruma zongorajátéka futkározik a szuper fejhallgató hangszóróiban, külvilág kizárva, csak a zene a tea és én, valamint a betűk melyek társat keresnek egymásnak a monitoron.

A nagyfiam akkor kollégista, a kisfiam pedig egyedül indul el az általános iskolába, nem együtt ketten, ahogy mindig. Ez is fájdalmas, hisz jó testvérek mindig segítik egymást és vigyáznak egymásra. Most különváltak útjaik, nem tudom hogy lesz, azt tudom a két fiú annyira kötődik egymáshoz, hogy nem lesz nap, hogy ne kérdezzen rá a kisebbik gyermekem, a nagyobbik sorsára, aggódni fog érte minden nap…

alt

 

Hát ilyen a szülői sors, talán ez a szép benne, nevelsz, nevelsz, de mikor kiveszik a kezed alól, akkor aggódni kezdesz, majd gondolom szép lassan meg kell tanulni, hogy ha nagyok lesznek, elengedni is tudni kell őket…